A mi időnk

2018. július 18. - Helyi Idő

 

Ötven éve, fél évszázada koptatom az aszfaltot – újabban a színes térköveket – Újlipótváros és Angyalföld határán, a városrészben, ahol Farkasházy Tivadar szerint csak ügetőpálya, és repülőtér nincs, minden más megtalálható. Temető sincs, gondolom mind gyakrabban, ahogy múlik az idő. A mi időnk, az én időm, a helyi idő. Abban azonban igaza van a barátai által Teddynek nevezett lapszerkesztőnek, hogy aki itt él, az nem szívesen mozdul a kerület határain kívülre. Szeretek itt élni. Követve és átélve a gyorsuló időben lezajló változásokat, a fejlődés és a hanyatlás, a születés és az elmúlás eseményeit. Régi élményem, hogy itt másként múlik az idő, mint szülővárosom más kerületeiben. Otthonosnak, a magaménak érzek minden itt töltött percet, órát, évet,  minden egyes pillanatot, „ropogtatván, mint vaddisznó a makkot a férgestül is tápláló napokat” (Petri György).

Ha azt hallom valakitől, hogy milyen pocsék idő van ma, vagy hogy rosszra fordult az idő, mindig csodálkozom. Hogy lehet ilyet mondani? Hiszen ha fúj, ha esik, ha fagy, vagy ha süt a nap, a mi időnkről van szó. Ami nekünk rendeltetett. Ha elmegyek, időm is véget ér. Persze nem baj, ha akad közöttünk egy kis vita, nézeteltérés, polémia: a lényegen ez sem változtathat. Emlékezzünk csak Bohumil Hrabal, a prágai Örökkévalóság gátja elnevezésű utcácska egykori lakójának, a neki rendelt időt az utolsó pillanatig kiélvező író szép gondolatára. „Akik ellenünk jönnek, azok is velünk tartanak, mert a korból nem léphet ki senki.”

Ez a blog az idő múlásának apró-cseprő eseményeit dokumentálja. Helyi idő szerint. Kalandra fel!

++++++

 Látom, hogy megkezdődött egykori iskolám, a Váci út 57-61. szám alatti saroképület felújítása. Ide íratott be annak idején az édesanyám első osztályba, ennek az iskolának a falai között kezdtem ráérezni arra, hogy mit jelent egy közösség tagjának lenni. Ha felidézem a régi képet, ahogy anyám kezét fogva lépkedek az előtér hosszú lépcsősorán, ma is az orromban érzem a falak friss zöld olajlábazatának szagát, hallom a méhkaptár zúgását idéző gyermekzsivajt, és szinte látom a tintapacákkal tarkított iskolapad lapját, amelybe aztán gondosan belevéstem a Népfürdő utcai sportegyesület nevét, ahol életre szólóan elköteleztem magam a kenuzással: VTSK. Városi Tanács Sport Klub. A klub pár évvel később – a Petőfi Sport Egyesülettel egyesülve – nevet változtatott, és Budapest Sport Egyesület néven működött tovább. Talán ezért, talán más okból a városi tanácsok is megszűntek, helyüket önkormányzatok, az önkormányzatok által fenntartott iskolákat a KLIK,illetve a Tankerületi Központok vették át. Minden változik.

Az én régi iskolám pincéje, falai vizesedtek, teteje beázott, felújítása halaszthatatlanná vált. A kerület önkormányzata majdnem egy milliárd forintot szavazott meg az épület rendbetételére – azaz egy részének rekonstrukciójára. A teljes felújítás ugyanis elmarad.

A Közép-Pesti Tankerületi Központ, amely az önkormányzattal közösen használja az épületet, nincs abban a helyzetben, hogy akár csak egyetlen forintot is költsön az iskolára.

Második évtől a szüleim a Váci útról átírattak a Csata utcai Általános Iskolába. Itt fejeztem be alapfokú tanulmányaimat, itt tettem szert a legtöbb barátra, ennek az iskolának a folyosóin verekedtem („Hajrá bunyó! Szenzáció! süvöltötte a diáksereg minden ilyen összecsapás alkalmával), és itt kaptam könyvjutalmat is egy meglepően jól sikerült iskolaév lezárását követően. De számomra nem csak a személyes emlékek kötik össze a két tanintézetet, hanem valami más is. Az iskolák államosítását megelőzően az önkormányzat elkészíttette a 100 éves Csata utcai iskolaépület teljes körű rekonstrukciójának tervét, és gondoskodott a felújítás és korszerűsítés  finanszírozásának fedezetéről is. A felújítás azonban az államosítás miatt elmaradt, a terv semmivé foszlott. A Tankerületi Központnak nincs pénze az iskolákra.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a felújítást követően a Váci úti saroképület? Bár igazából nekem, mint öreg tanulónak voltaképpen mindegy, hogy milyen lesz. Ha elmegyek az iskola előtt, ma is annak a zöld olajlábazatnak a szagát érzem az orromban, hallom kortársaim gyanútlan, ártatlan  zsivaját, és édesanyám kezének melegét őrzöm a markomban. Helyi idő szerint. Mint sok évvel ezelőtt.

 ++++++

 –Felháborító! –mondja szomszédom, akivel a piacra indulva futottam össze a lift előtt. –Vége a magánélet szentségének, az ember már az utcára sem léphet ki nyugodtan!

Udvarias és óvatos érdeklődésemre elmondja, hogy veje, aki néhány házzal odébb, a Pozsonyi úton lakik, barátai tanácsát megfogadva a régi, használhatatlan hűtőszekrényt késő este kocsija csomagtartóján néhány utcával odébb szállította, és egy sarkon letette egy mások által hátrahagyott zománcát veszített fürdőkád mellé.

–Erre mi történik? Tegnap kapott egy idézést, hogy szabálysértési ügyben jelenjen meg ekkor és ekkor  itt és itt..! Kiderült, hogy felvétel készült arról, ahogy a kocsiról lerámolta a hűtőt. Majdnem annyi bírságot kell befizetne, amennyibe az új hűtőszekrény került. Elképesztő! Hát hová lett a magánélet? Itt már mindent meg lehet csinálni..!?

A véleményemet ezúttal megtartom magamnak. Zavartan búcsúzom szomszédomtól, és ahogy néhány háztömbnyivel odébb elhaladok az Angyalföldi Szociális Egyesület vegyesboltja előtt, megpillantom a kádat, és a romos hűtőszekrényt is. A magam számára is érthetetlenül hirtelen jobb kedvre derülök. Ha a kádnak nem is, de a hűtőszekrénynek legalább megvan a gazdája.

Számomra legalábbis bizonyítást nyert, hogy magánélet ide vagy oda, azért mindent szerencsére nem lehet megcsinálni.

 +++++++

 Ismerősöm fia egy rendészeti szakközépiskolába jár, jövőre végez majd. Az utcán futunk össze, szokás szerint néhány szót váltunk egymással. Jóravaló, udvarias gyerek, tőle tudom, hogy osztályukból a legtöbben a Terror Elhárító Központ, a TEK kötelekében képzelik el a jövőjüket. Elmondása szerint az iskola tanulóinak körében általános elégedettséggel fogadták a hajléktalanokkal kapcsolatos alaptörvény módosítást, a jövő rendőrei nem akarnak hajléktalanokat látni a közterületeken. –A legtöbb hajléktalan csak abból ért, ha kap egy párat a gumibottal – mondja az egyébként rokonszenves fiú, mire elmesélem neki egykori katonatársam történetét. 

Laci, aki ezredesként ment nyugdíjba a seregből, a Gidófalvy lakótelep egyik házában él a feleségével. Már csak az édesapja él, aki túl a nyolcvanhatodik életévén, szerény körülmények között, magányosan pergeti a napokat a kis vecsési házban. Néhány hónappal ezelőtt, egy hideg téli napon  a kis öreg buszra ült, hogy meglátogassa a barátomat. Laciék házához érve örömmel látta, hogy egy lakó éppen nyitja a kulcsra zárt bejárati ajtót: mögé lépett, hogy az alkalmat kihasználva ő is beléphessen az épületbe, ekkor azonban tragikus dolog történt. A kaput kinyitó férfi megfordult, és eltorzult arccal ráüvöltött: –Takarodj innen te rohadt hajléktalan! Ide aztán nem fogsz bejönni! Majd megütötte az idős embert, aki ettől egyensúlyát veszítve elterült a latyakos, havas járdán. Nincs happy end. A bácsi akkor volt utoljára Laciéknál, azóta alig mozdul ki otthonról.

–Miért nem szólt a bácsi, hogy ő nem hajléktalan? –kérdezi a rendészeti szakközépiskola növendéke. Nézem a nyílt, érdeklődő tekintetet. –Talán azért nem szólt, mert meg sem fordult a fejében, hogy ha hajléktalan lenne, ütést érdemelne.

Ismerősöm jóravaló, szimpatikus fia halkan elköszön tőlem, kezet fogunk, és látom, ahogy befordul a Szent István parkba, ahol már várják a barátai. Vajon tovább adja majd barátom, a nyugalmazott ezredes idős édesapjának történetét?

 ++++++

 Néhány évvel ezelőtt, feleségem kerek születésnapja alkalmából vettünk egy nagy levegőt, és elhatároztuk, hogy az ünnepi alkalmat egy életre emlékezetessé tesszük. Elhatároztuk, hogy megtakarított pénzünkből befizetünk egy Thaiföldre szóló utazást, amit a magunkfajta egyébként nem nagyon engedhet meg magának.

Az utazásra készülődve, megfelelő útikalauz után kutatva elmentem a Láng Tékába, ahol Rédei Éva, a Pozsonyi úti kulturális kápolna köztiszteletben álló papnője egy gazdagon illusztrált, vaskos útikönyvet adott a kezembe.

–De hiszen ez a könyv több mint tízezer forintba kerül! –szaladt ki a számon.

–Thaiföldre utazik, és sokallja az árát? –hangzott a logikus válasz.

–Sohasem utazhattam volna Thaiföldre, ha ilyen árfekvésű könyveket vásárolnék – adtam vissza a kötetet, amit aztán egy könyvtárból vittünk magunkkal az unikális utazásra.

Rédei Évát időközben a kerület díszpolgárává választották, aminek magam is nagyon örültem.  Ezekben a napokban már bizonyára az aktuális Pozsonyi Piknik szervezésével van elfoglalva, és sohasem jutna eszébe, hogy ha megpillantom őt, azonnal eszembe jut Phuket, a James Bond sziklához tett kirándulás, meg a himbálózás a hatalmas elefánt hátára szerelt ülőalkalmatosságon. Így tartozzunk össze: mi a feleségemmel, Rédei Éva, a Téka Könyvesbolt és Thaiföld, ahol életünkben egyszer mi is megfordulhattunk.

Helyi időszámítás szerint élünk. Ez a mi időnk.

(-n-a)

A bejegyzés trackback címe:

https://helyiido.blog.hu/api/trackback/id/tr9914121071

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.