Bár a jelenlegihez fogható járványhelyzet emberemlékezet óta nem volt Magyarországon,  a kolontári vörösiszap katasztrófa kezelésének egyes tapasztalatai mégis érdemesnek látszanak arra, hogy felidézzük őket.

Budapest Főváros XIII. Kerületi Önkormányzat Képviselő-testülete 2010. november 11-én megtartott soros ülésén a képviselők egyhangú szavazatával határozatot hozott arról, hogy segély formájában kétmillió forint közvetlen támogatást nyújt a vörösiszap katasztrófát szenvedett  Kolontár károsult lakosságának. A döntést követően dr. Tóth József polgármester a helyszínen, személyesen adta át a pénzt a település képviselőjének, amit százezer forintos tételekben a kolontári önkormányzat továbbított az általa kiválasztott húsz helyi családnak.

Az én családom – sok tízezer magyar családdal együtt – a katasztrófával sújtott kolontáriak tragédiáját látva úgy döntött, hogy adományát a kormány által életre hívott Magyar Kármentő Alap számlájára történő befizetéssel juttatja el a nehéz helyzetbe került családokhoz. A fejlemények ismeretében ma már más módot választanánk a bajba jutottak támogatására.

Az egykorú tudósítások szerint ugyanis, bár a Soros György amerikai milliárdostól érkezett, egymillió dolláros adomány mellett több, mint kétmilliárd forint gyűlt össze közadakozásból az állami segélyalap számláján, ma sem tudhatom, hogy pontosan mi lett az általunk befizetett pénz sorsa.  A Magyar Kármentő Alap működésére vonatkozó kormányrendeletben ugyanis nem volt benne, hogy az adományokat közvetlenül a katasztrófa károsultjainak kellett volna juttatni: a vonatkozó jogszabály kilencedik paragrafusa szerint a pénz felhasználható volt a megrongálódott közterületek, utak helyreállítására, vagy más közcélokra is.

Lehetséges tehát, hogy a családunk által befizetett, a szükséget szenvedő embereknek szánt pénzt végül a 11 millió forintból létesített műfüves focipályához, vagy az 55 millió forintból épített tanösvény és emlékpark megvalósítására fordították.

A dolog ezekben a napokban, a járvány idején arról jutott eszembe, hogy személyes tapasztalataim, és az elérhető hírforrások szerint mára több tíz-, vagy talán már százezres,folyamatosan növekvő munkavállalói tömeg veszítette el a megélhetési forrásait. Közöttük sok, a gyermekét egyedül nevelő szülő,  eddig is napról-napra élő emberek, sérült családtagjaikat gondozó, a végletekig kiszolgáltatott apák, anyák, gyermekek és nagyszülők. Családok ezrei maradtak mindenféle bevétel, és számításba vehető megtakarítás nélkül, ami súlyos társadalmi következményekkel fenyeget.

A hivatalos megnyilatkozásokban nem sok szó esik a kétségbeejtő helyzetbe került emberekről, családokról. Úgy tűnik, az illetékesek érzéketlenek a kéréseikre, panaszaikra.

Igaz, a kormány Révész Máriusz kormánybiztos vezetésével akciócsoportot hozott létre az „önkéntes adományozás koordinálására”, a hírrel kapcsolatos kommentek azonban megalapozottnak látszó, növekvő bizalmatlanságot tükröznek. Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára, a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanács elnöke úgy nyilatkozott, hogy a koronavírus-járvány miatt megváltozott a karitatív munka, szigorodtak a segítségnyújtás, adománygyűjtés szabályai, így például magánszemélyektől nem tudnak fogadni tárgyadományokat, megszűnt a karitatív szervezetek önálló adománygyűjtő vonala és helyét egy központi adományvonal vette át, amelyen minden egyes telefonhívás 500 forint befizetését jelenti az állami segélyalapba.

A bevezetőben említett, a kolontári családoknak nyújtott közvetlen, a megsegítettek által szabadon felhasználható önkormányzati adományra emlékezve jutott eszembe a gondolat: milyen jó lenne, ha lehetőség nyílna az önkormányzat szociális forrásának közvetlen támogatására. Még azon az áron is, hogy a járvány elmúltával esetleg nem épülne kerületünkben műfüves focipálya, vagy tanösvénnyel kombinált emlékpark. (-n-a)