Néhány napja tudható, hogy az ez évi Pozsonyi Piknik megrendezésére szeptember 7-én, szombaton kerül majd sor. Sajnos azt is tudjuk már, hogy ez a piknik más lesz, mint a korábbiak voltak. Erről a rendezvényről ugyanis két, korábban elmaradhatatlan személyiség igazoltan hiányozni fog.
Alig néhány nappal ezelőtt, Ungvári Tamás temetésén láttam utoljára Heller Ágnest. A szertartás megkezdése előtt néhány perccel érkezett, és miközben gyors léptekkel az elhunyt hozzátartozóinak csoportjához sietett, ezúttal sem tudta őt senki megelőzni a köszönésben. Ungvári Tamáshoz csakúgy, mint Heller Ágneshez, egyoldalú, de sokéves ismeretség kötött. Még középiskolás voltam, amikor a kezembe került a fiatal angol írókról szóló esszéje, amit a Beatles biblia – majd a többi könyve követett, egészen a Gólem és a prágai rabbi című hattyúdaláig, amit most olvasok. Senecával, Bohumil Hraballal, Konrád Györggyel és néhány más gondolkodóval együtt Ungvári Tamás meghatározó személyisége életem elmúlt évtizedeinek. Köteteit mindig szeretem a kezem ügyében látni, hogy a pillanat hatása alatt éppen a legmegfelelőbbet lapozhassam fel egy-egy erőt adó gondolatért. Utolsó találkozásunk alkalmával, amikor a Pozsonyi Pikniken „baráti szívvel” dedikálta számomra új könyvét, megjegyeztem: –Ha számítottam volna arra, hogy itt találom a mestert, egy bőröndnyi könyvét hoztam volna magammal, hogy azokat is dedikálja számomra… –Ha számítottam volna arra, hogy egy bőrönd könyvvel érkezik, akkor el sem jöttem volna a piknikre – válaszolta nevetve Ungvári Tamás, búcsúzóul kezet szorítva velem. Utolsó útjára elkísérve azzal igyekeztem bátorítani magam, hogy bár fizikai valóságában soha többé nem láthatom, a könyveit kézbe véve bármikor helyet foglalhatok spirituális asztaltársaságában, élvezhetem sziporkázó szellemét, iróniáját, eltűnődhetek felismerésein, megpróbálhatom elsajátítani „előre menekülési” technikáját, amely folytonos megújulásra ösztönözte őt.
Még fel sem tudtam fogni igazán Ungvári Tamás távozásának súlyát, amikor értesültem Heller Ágnes haláláról. Bár a méltán világhírű magyar filozófus művei nem tartoznak napi olvasmányaim közé, de számos kötetét szeretettel őrzöm. Közöttük Olvasónapló című sorozatának néhány példányával, amelyeket – szintén a Pozsonyi Pikniken – az elmúlt években dedikált nekem.
Ott voltam a Szent István parkban, 2017. április 30-án, amikor a Lukács György szobrának eltávolítása ellen szervezett tiltakozás alkalmával Heller Ágnes a Budapesti Iskola létrejöttének körülményeiről, és a Lukács Györggyel történt utolsó találkozásáról beszélt.
"–Amikor megkezdtem tanulmányaimat az egyetemen, Lukács előadásaira alig lehetett beférni, annyian akarták hallani. Azután, hogy Rudas László „jobboldali elhajlóként” bélyegezte meg őt, összesen tizenketten hallgattuk az előadásait. Lukács ezt humorral kezelte: mint mondta, semmi olyasmi nem történt, amit már korábban ne tudott volna, ez így szokott történni. Nagyszerű tanár volt. Halálosan untatta, ha valaki az ő műveiről, gondolatairól beszélt, az azonban mindig felvillanyozta, ha ellent mondtak neki. A Budapesti Iskola tagjait rendszeresen Belgrád rakparti lakásában fogadta. Emlékszem, hogy amikor a születésnapján kerestük fel, szívesen pálinkázott velünk. Imádta a pálinkát, és sohasem részegedett le tőle. Gyakran büszkélkedett azzal, hogy Szókratész is jól bírta az italt, ezért rokonságban érezte magát az ókori filozófussal. „A filozófust arról lehet megismerni – mondta Lukács -, hogy történjen bármi, megőrzi a nyugalmát, és sohasem részegedik le.” Utoljára a kórházban találkoztam vele, amikor már haldoklott. Hozzám intézett utolsó szavain még ma is sokszor elgondolkodom. Ezt mondta: „A legfontosabbat még nem tudom…”
Végezetül egy személyes emlék. 2003-ban, a Szegfű utcai Cseh Centrumban a cseh kiadást megelőzően mutatták be Tomás Mazal: Bohumil Hrabal zajos magánya című biográfiáját. Az eseményről nem hiányozhattam. A halála előtti években többször felkerestem Hrabalt kerskói nyaralójában, egy-egy szatyor válogatott magyar sörrel enyhítve a nyugalma megzavarása fölött érzett bosszúságát. Majd egyikeként a néhány magyar résztvevőnek, ott voltam a búcsúztatóján, a prágai krematóriumban is, ahol útitársam, a cseh író műveinek egyik avatott fordítója Varga György, a Véres történetek és legendák akkoriban megjelent magyar kiadásának egy példányával rótta le tiszteletét a virágokkal díszített ravatalnál. A Cseh Centrumban megrendezett könyvbemutatón az előcsarnokban várakozó tömeg nekilökött egy prospektus állványnak, amelyről néhány lap a földre esett. Mire megfordultam azt láttam, hogy egy apró termetű, idős hölgy egy pillanat alatt összeszedte, és mosolyogva a tartóba helyezte a lehullott lapokat. Heller Ágnes professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, könyvtárnyi filozófiai mű szerzője, számos külföldi egyetem megbecsült tanára, utóbb az elárult és szétvert demokratikus jogállam helyébe oktrojált, illiberálisnak titulált kleptokratikus autokrácia elszánt ellenfele volt az. Zavaromat meg sem próbálom érzékeltetni, de a kép, amely túlmutatott a puszta tényeken, örökre belém égett.
Most, hogy a vitára mindig kész, közös értékeinket szenvedélyesen, és félelmet nem ismerve oltalmazó szellemóriás kiszabadult törékeny földi porhüvelyéből, átlendült a tükör túlsó oldalára, és a jelenségek világából átköltözött az örökkévalóságba, védtelenebbnek érezzük magunkat.
Sem Ungvári Tamás, sem Heller Ágnes nem lehetnek ott többé a Pozsonyi Piknik rendezvényein. Asztaluk mögött üres marad a szék, életük kézirata immár a legfőbb szerkesztő asztalán pihen. Munkáik, személyes példamutatásuk emlékezete azonban olvasóik számára maga az életre szóló, személyes dedikáció. (-n-a) Az illusztráció a Szent István parkban megrendezett eseményen készült, a szerző felvétele.
