A XIII. kerületi Világháborús emlékmű felavatása előtt néhány nappal pár soros, keserű bejegyzést tett közzé közösségi oldalán az emlékmű meghívásos pályázatán ajánlattételre felkért alkotók egyike, Paulikovics Iván szobrászművész. A köztiszteletnek örvendő, tekintélyes szobrász felpanaszolja, hogy bár az emlékmű állítást kezdeményező civil szervezetek képviselőiből  álló zsűri a pályázatok elbírálása során az ő tervét választotta ki, végül – anyagi okok miatt – mégsem az ő alkotását rendelte meg az önkormányzat.

Szomorúan olvastam Paulikovics Iván sorait, és azóta sem tudok napirendre térni az ügy felett. Szomorúságomat két racionális ok alapozza meg: nagyon szeretem Paulikovics Iván alkotásait, és elégedett vagyok a XIII. kerületi  önkormányzat elmúlt években nyújtott teljesítményével is.

A szobrászművésznek két alkotása látható a kerületben. Az egyik, a Teve utca társasházai által körülfogott parkban álló, Centrum című szobor kifejezetten a kedvenceim közé tartozik. A megroggyant torony tetején fél kézen egyensúlyozó, nyakkendőjét a mélybe lógató groteszk alak minden találkozásunk alkalmával jókedvre derít. Pózát, amely normális körülmények között meghökkentő lenne, a mind abszurdabbá váló hétköznapok tükrében mind természetesebbnek látom.

De nagyon szeretem Paulikovics Iván Fúvósötös című szellemes, ironikus alkotását, a megformált alakoknál messze többet mondó Dávid és Góliát című bizarr kettősét, és minden alkalommal mély megrendülést érzek a székesfehérvári izraelita temető előtt látható Holokauszt emlékműve láttán. Alkotói védjegyének tekintem a mozdulatlanságba dermedt mobilokkal kombinált, gondolatébresztő munkáit, örülnék annak, ha köztereinken még több szobrát láthatnám. Személyesen még sohasem találkoztam  a művésszel, de ha nem várt szerencsémre mégis megismerkedhetnék vele, biztosítanám arról, hogy megbocsáthatatlannak gondolom a kultúrpolitika mulasztását: a kvalitásos, és sokak által szeretett művész csaknem harminc éve nem kapott semmiféle elismerést a hivatalosságtól. A hatalmi kisszerűségre és szűkkeblűségre maguk a művek adnak frappáns és maradandó választ.

Ami az önkormányzatot illeti, országos viszonylatban is egyedülállónak tartom, hogy az elmúlt években több, mint 600 bérlakást épített, máshol ismeretlen színvonalú szociális és egészségügyi rendszert épített ki és tart fenn, és nem látok példát sem a fővárosban, sem az ország más pontján  széleskörű és nagyvonalú kulturális és művészeti mecenatúrájára sem. Kerületünkben három korszerű művelődési központ között válogathatnak  a kulturális értékekre nyitott emberek, hosszú évek óta folyamatban van a szökőkút, emléktábla állítási és köztéri szobor program, egymást érik a nívós, sokszínű kiállítások az Újlipótvárosi Klub Galériában és a Városház Galériában, a közelmúltban igényes kötetbe gyűjtve jelentette meg az önkormányzat a kerületről született, neves festőművészek által alkotott festmények válogatását. A sort a kerület lakosainak többsége kapásból tudná folytatni.

Úgy hiszem, hogy egy ilyen formátumú alkotóművész és ez az önkormányzat nem kerülhet szembe egymással. Olyan polgárként, aki maga is adakozott a Világháborús emlékmű megvalósítására, tájékozódtam a konfliktus körülményeiről. Mint megtudtam, a meghívásos pályázat nyertes pályaművének támogatásától azért lépett vissza a zsűri, mert a pályamű elbírálását követően a művész az általa eredetileg megjelölt kivitelezési költséget jelentősen meg kívánta növelni. Erre a rendelkezésre álló, részben közadakozásból származó forrás nem adott lehetőséget. Ezért született döntés a másik, más módon jelentős emlékmű megvalósítására.

Paulikovics Iván keserű hangvételű, pár soros bejegyzése a közösségi oldalán nemtelen indulatokat szabadított el. Sem a művészt, sem az önkormányzatot, sem a tényeket  nem ismerő, zsigerből gyűlölködő trollok igyekeztek elmélyíteni, átpolitizálni, végletes következményekkel felruházni a történteket. A magam részéről bízom abban, hogy ebben a banális és triviális ügyben nem a trolloké lesz az utolsó szó. Hiszem, hogy Paulikovics Iván szobrászművész  és a kerületi önkormányzat képes lesz felülemelkedni  ezen az eseten, és ennek gyümölcseit egy szép napon valamennyien élvezhetjük majd kerületünkben.  (-n –a)

Szívet-lelket melengető tudósítás jelent meg a Reformátusok Lapja november 4-ikei számában arról, hogy október 7-én hálaadó istentisztelet keretében avatták fel  az angyalföldi református gyülekezet templomának eredeti állapotában újjáépített tornyát.

„Egy egy ilyen munka után mindig jó megállni és felidézni azokat a pillanatokat, amelyekben felismerhető, hogyan rendelt Isten időt, embereket, eszközöket arra, hogy Isten házának tornya újra a régi formában mutathasson fel az égre, és hívhassa az embereket” – írja a tudósítás szerzője dolgozatának bevezetőjében, és csakugyan…

De mi ez a keserű íz, amit a munka eredményéről szóló beszámoló olvasása után érez a templomtorony felújításának előzményeit  figyelemmel kísérő olvasó?  Bizony, az örömhír megfogalmazója egy lényeges körülményről hallgat. Talán nem fognak ünneprontónak tekinteni angyalföldi református barátaim, ha kiegészítem a Reformátusok Lapjának örömteli tudósítását egy apró, de el nem hanyagolható részlettel. A városrész közügyeit figyelemmel kísérő polgárként úgy tudom, hogy az Isten által rendelt idő, emberek és  eszközök  mellett  a kerületi önkormányzat jelentős támogatással, 6000 000 forinttal járult hozzá az angyalföldi református templom tornyának eredeti szépségében történt helyreállításához.  És igen…, máris múlóban a rossz szájíz.  Immár magunk is a magasba emelhetjük ünnepi fényben fürdő lelkünket, kivétel nélkül köszönetet mondva mindenkinek, akit megillet, a szép, új templomtoronyért.  (-n -a)

Mindenki ismeri a jelenséget: vannak olyan történetek, amelyeket elegendő egyszer hallanunk ahhoz, hogy egész életünkben emlékezzünk rájuk. Ezek az eseménysorozatok bizonyára azért válnak emlékezetessé, mert lényegük túlmutat a puszta tényeken. Sajátosságuk, hogy felidézésükkel a tágabb közösség számára is egyértelműen kifejezhető az elbeszélt történet általános jelentősége, mondanivalója, amit többnyire a befogadók egyike sem vitat.

Ezek közé a históriák  közé tartozik például Abélard és Heloise tragikus  szerelmének története, amely az elmúlt évszázadok alatt számtalan művészeti alkotás ihletője volt. A tudós szerzetes, és az erényes rendfőnöknő szerelmi levelezése a világirodalom felbecsülhetetlen értékű kincse, amely bizonyítékul  szolgálhat arra, hogy az igazán fontos dolgok a síron túl is elkísérnek bennünket. Erre figyelmeztet Faludy György is, aki a szerelmesekről szólva nem engedi elfelejteni: Abélard szíve lenn a kriptában most is Heloisért dobog…

Íme, elegendő Abélard, vagy Heloise nevének puszta említése, hogy mindenki, aki életében akár csak egyszer is hallotta történetüket, minden további magyarázat nélkül, pontosan tudja, hogy mire gondolunk. Egyetlen szó elhangzására van csupán szükség, hogy megelevenedjen egy korszak. Egy szó, ami mindent elmond majd az utánunk érkezőknek arról, hogy milyen körülmények között próbáltuk megőrizni erkölcsünket, moralitásunkat, emberségünket, a gyermekeink jövőjébe vetett reményt. ELIOS. (-n -a)

Újlipótváros lakói (is) megütközve tapasztalják, hogy az Fkf. Zrt.  nem tesz eleget közszolgáltatási kötelezettségének. A városrész egész területét elborítják a csordultig telt szelektív gyűjtőedények, amelyeket a cég nem képes kiüríteni. De ez még nem minden: a kaotikus helyzetet még fokozni is képesek! Azok az újlipóciai lakosok, akik a mind nagyobbra növekvő szemétkupacok miatt veszik maguknak a fáradtságot, és megpróbálnak tájékozódni a kibontakozás várható idejéről és módjáról a vállalat honlapján, a következő közleményre  bukkannak:

 A jelek szerint az Fkf. Zrt. szakembereinek fogalmuk sincs arról, hogy városi környezetben hogyan hasznosul egy-egy, a közterületen hagyott hulladéktároló edény, tekintet nélkül arra, hogy szelektív hulladékot tartalmaz-e, avagy nem. Az elmúlt hét első napján kiürítésre szánt, és ezért a járdára helyezett, papír és műanyag hulladék gyűjtésére használatos kukák többségében most már a járókelők által belehajigált, sokféle hulladék látható, az ételmaradéktól a kibelezett tranzisztoros rádiókészülékig. A szelektív gyűjtés ezzel értelmét veszti. Száll a kicsorduló kukák bűze, növekszik a melléjük dobált hulladék halom, lassan az egész Újlipótváros egy nagy szemétgyűjtő teleppé változik. Úgy hírlik, hogy a Fővárosi Önkormányzat jelentősen csökkentette az Fkf. Zrt. ez évi költségvetését – ennek eredménye napról napra egyre jobban látszik. De meddig? Lehet, hogy a következő év költségvetésének… további csökkentéséig? (-n-a)

Az elmúlt napokban futótűzként terjedt a médiában a hír: a XIII. Kerületi Önkormányzat a Váci út 57-61. szám alatti általános iskola Janicsár utcai homlokzatán három mondatot tett közszemlére. A szöveg így szól: "A XIII. kerület felújítja. Az állam nem költ rá. Csak használja."

Akit a dolog részletesebben is érdekel, bőséges információt talál az önkormányzat honlapján, és legújabban az üggyel foglalkozó médiumokban is. A közszemlére tett, szikár szöveg egyszerű tényközlés. Mégis, a lehető legteljesebb mértékben szenzáció. 

Pedig a dr. Tóth József polgármester által vezetett kerület nem először él a tények közzé tételének ezzel a módszerével. 2016-ban a Klapka utcában függesztették ki a pucér tényeket tartalmazó közleményüket annak a romos épületnek a falán, amelynek bontását az állam minden tőle telhető eszközzel igyekezett megakadályozni, hátráltatva ezzel a hamarosan átadásra kerülő Klapka Szolgáltatóház felépítését. Azokban az időkben az a molinó még nem keltett olyan nagy feltűnést.

Mi változhatott meg közben? Hogyan történhetett, hogy néhány év alatt az egyszerű tények kimondása a tágabb közösség izgalmát kiváltó, sajtóérdeklődést generáló, bátor cselekedetté nemesedhetett..? Helyénvalónak érzem, hogy Örkény István útmutatását javasoljam a fogós, nehéz kérdés megoldására: "Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára." (-n-a) 

Már kicsit mutatta magát az ősz, amikor eszembe jutott, mennyire meg akartam írni, hogy hamarosan vége a két éves kényszerszünetnek, a Dagály nélküliségnek. Aztán időközben vége is lett.

Én még augusztus 4-én sétáltam arra, éppen akkor kezdték feltölteni a strand medencéit – hála égnek vízzel, nem mással. Az azért már biztató volt. Álltam a Dagály fürdő kerítésénél, bámultam befelé, az üres placcok felé, apám jutott eszembe, mint mindig a Dagály környékén, rendszeresen jött ide, nem volt nyara Dagály nélkül, nála a szezon a Dagályban indult tíz könyvvel. Imádta a „Gombát”, a Dagály látványosságát, egyszer még az amerikai barátait is kivitte oda, hogy megmutassa nekik, az Omega együttes egyik klipjének is helyszíne volt a Dagály-féle „Gomba”. Az amerikaiak csak néztek, nem értették, miért látványosabb a „Gomba”, mint a gellérthegyi Szabadság szobor, és igazuk volt, azt csak mi tudtuk.

Álltam a kerítésnél, a „Gomba” nincs már, helyére épült a Duna Aréna, apám sincs már, ő persze velem van most is. Nem messze tőlem egy idős férfi cövekelt le hasonlóképpen, kis pincsije lihegett a bokájánál, aztán a strand felől, egy megmaradt fa árnyékából hirtelen hang hasított bele a bámészkodásunkba. „Gyula bá, megint jött?” „Megint, pedig a hőguta majd’ megesz, de tudtam, hogy ma kezditek a medencék feltöltését, meg akartam lesni” – válaszolta a kérdezett mellettem. Pillanat múlva lába is lett a hangnak, meg hasa, félmeztelen ötvenes kacsázott a kerítéshez, Gyula bához, beszélgettek, majd Gyula bá levált a diskurzusról, lassan lépdelt tovább, éppen felém. Rámosolyogtam, mégiscsak lett egy közös kerítésünk pár percre. Gyula bá mellém ért, megállt, és miközben felrakta a fejére a batmanes baseball sapkáját, nevetve megjegyezte, hogy én is halljam: „Az unokámé a sapka, azért adta oda, hogy mindentől megvédjen. Most a hőgutától.” Mosolyogtam tovább, mit is mondjak erre. De nem kellett beszélnem, mert ő folytatta: „Majdnem minden nap eljövünk ide Csibészkével. Múltkor vizet is hoztam a munkásoknak, cserébe csak annyit kértem tőlük, siessenek, még idén szeretném visszakapni a fürdőmet. Megígérték. Képzelje, én a nyitáskor is itt voltam, kisfiú koromban, 1948-ban a szüleimmel. Nekünk akkoriban ez volt Abbázia.” Gyula bá ennyit mondott, én ugyanúgy mosolyogtam, és bennem apám is mosolygott. „Köszönöm”, ennyi jött ki csak belőlem. Gyula bá intett, Csibészke, a pincsi söpörte mögötte a járdát, úgy haladtak hazafelé.

Tényleg nem a Dagályról akartam írni, de a Dagály meg Gyula bá a pincsivel, meg apám megíratta ezt velem.

És ha már így alakult, akkor pedig hozzáteszem: míg bezárták a Dagályt, s vártunk hosszan az újranyitásig, míg a medencék és a föveny helyén ígéretek és törmelékek voltak, addig a Facebook nevű virtuális világfaluban, a legnagyobb közösségi térben formálódott egy civil csoport. A Mentsük meg a Dagály fürdőt! nevű. Majdnem négyezren követik a posztjaikat, én már a kezdetektől. Kivételes csoport a magyarországi Facebookon élők körében. Arra jöttek létre, hogy dokumentálják a fürdő felújítását, hogy valóban megmaradjon a Dagály, ne ragadja magával a mélybe a vizes VB valamelyik hatalmi árhulláma. Nem politizáltak, tették a civil dolgukat, ha valami megakadt, felhívták rá a figyelmet, nem szítottak, nem kavartak, elegánsan kommunikáltak a Facebookon, nem üzengettek a fotelből, cselekedtek is, kitartóan egyeztettek, és informáltak mindenkit, nem csak a XIII. kerületieket, nem csupán a Dagály-függőket. Nekem ez a civil kurázsi. Ez is lehetne a civil stílus, jó példa a FB-működésre.

Néhány évvel ezelőtt alakult egy díj, sajnos elhalt azóta, kétszer osztották ki, nálunk valahogyan gyorsan kimúlnak jó kezdeményezések – na persze ebben is kivétel a Mentsük meg a Dagály fürdőt! csoport –, az a díj volt a Fair Society Díj. Én most virtuálisan újraélesztem a díjat, és a Dagály hivatalos és nem hivatalos átadója előtt átadom virtuálisan a Mentsük meg a Dagály fürdőt! csoportnak. Köszönöm, hogy példát mutattak civilpolgári viselkedésből. Számomra feledtetik azt is, hogy csak a nyár végére készült el a Dagály.

Ja, és még valami: a Béke-kút újra csobog. Megijedtem, mert először úgy láttam, mintha a fürdő belső területére esne a helye. De csak az építési kerítés ölelte körbe, azt lebontották, és közterületen maradt a kút.

(KÁG)

Ötven éve, fél évszázada koptatom az aszfaltot – újabban a színes térköveket – Újlipótváros és Angyalföld határán, a városrészben, ahol Farkasházy Tivadar szerint csak ügetőpálya, és repülőtér nincs, minden más megtalálható. Temető sincs, gondolom mind gyakrabban, ahogy múlik az idő. A mi időnk, az én időm, a helyi idő. Abban azonban igaza van a barátai által Teddynek nevezett lapszerkesztőnek, hogy aki itt él, az nem szívesen mozdul a kerület határain kívülre. Szeretek itt élni. Követve és átélve a gyorsuló időben lezajló változásokat, a fejlődés és a hanyatlás, a születés és az elmúlás eseményeit. Régi élményem, hogy itt másként múlik az idő, mint szülővárosom más kerületeiben. Otthonosnak, a magaménak érzek minden itt töltött percet, órát, évet,  minden egyes pillanatot, „ropogtatván, mint vaddisznó a makkot a férgestül is tápláló napokat” (Petri György).

Ha azt hallom valakitől, hogy milyen pocsék idő van ma, vagy hogy rosszra fordult az idő, mindig csodálkozom. Hogy lehet ilyet mondani? Hiszen ha fúj, ha esik, ha fagy, vagy ha süt a nap, a mi időnkről van szó. Ami nekünk rendeltetett. Ha elmegyek, időm is véget ér. Persze nem baj, ha akad közöttünk egy kis vita, nézeteltérés, polémia: a lényegen ez sem változtathat. Emlékezzünk csak Bohumil Hrabal, a prágai Örökkévalóság gátja elnevezésű utcácska egykori lakójának, a neki rendelt időt az utolsó pillanatig kiélvező író szép gondolatára. „Akik ellenünk jönnek, azok is velünk tartanak, mert a korból nem léphet ki senki.”

Ez a blog az idő múlásának apró-cseprő eseményeit dokumentálja. Helyi idő szerint. Kalandra fel!

++++++

 Látom, hogy megkezdődött egykori iskolám, a Váci út 57-61. szám alatti saroképület felújítása. Ide íratott be annak idején az édesanyám első osztályba, ennek az iskolának a falai között kezdtem ráérezni arra, hogy mit jelent egy közösség tagjának lenni. Ha felidézem a régi képet, ahogy anyám kezét fogva lépkedek az előtér hosszú lépcsősorán, ma is az orromban érzem a falak friss zöld olajlábazatának szagát, hallom a méhkaptár zúgását idéző gyermekzsivajt, és szinte látom a tintapacákkal tarkított iskolapad lapját, amelybe aztán gondosan belevéstem a Népfürdő utcai sportegyesület nevét, ahol életre szólóan elköteleztem magam a kenuzással: VTSK. Városi Tanács Sport Klub. A klub pár évvel később – a Petőfi Sport Egyesülettel egyesülve – nevet változtatott, és Budapest Sport Egyesület néven működött tovább. Talán ezért, talán más okból a városi tanácsok is megszűntek, helyüket önkormányzatok, az önkormányzatok által fenntartott iskolákat a KLIK,illetve a Tankerületi Központok vették át. Minden változik.

Az én régi iskolám pincéje, falai vizesedtek, teteje beázott, felújítása halaszthatatlanná vált. A kerület önkormányzata majdnem egy milliárd forintot szavazott meg az épület rendbetételére – azaz egy részének rekonstrukciójára. A teljes felújítás ugyanis elmarad.

A Közép-Pesti Tankerületi Központ, amely az önkormányzattal közösen használja az épületet, nincs abban a helyzetben, hogy akár csak egyetlen forintot is költsön az iskolára.

Második évtől a szüleim a Váci útról átírattak a Csata utcai Általános Iskolába. Itt fejeztem be alapfokú tanulmányaimat, itt tettem szert a legtöbb barátra, ennek az iskolának a folyosóin verekedtem („Hajrá bunyó! Szenzáció! süvöltötte a diáksereg minden ilyen összecsapás alkalmával), és itt kaptam könyvjutalmat is egy meglepően jól sikerült iskolaév lezárását követően. De számomra nem csak a személyes emlékek kötik össze a két tanintézetet, hanem valami más is. Az iskolák államosítását megelőzően az önkormányzat elkészíttette a 100 éves Csata utcai iskolaépület teljes körű rekonstrukciójának tervét, és gondoskodott a felújítás és korszerűsítés  finanszírozásának fedezetéről is. A felújítás azonban az államosítás miatt elmaradt, a terv semmivé foszlott. A Tankerületi Központnak nincs pénze az iskolákra.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a felújítást követően a Váci úti saroképület? Bár igazából nekem, mint öreg tanulónak voltaképpen mindegy, hogy milyen lesz. Ha elmegyek az iskola előtt, ma is annak a zöld olajlábazatnak a szagát érzem az orromban, hallom kortársaim gyanútlan, ártatlan  zsivaját, és édesanyám kezének melegét őrzöm a markomban. Helyi idő szerint. Mint sok évvel ezelőtt.

 ++++++

 –Felháborító! –mondja szomszédom, akivel a piacra indulva futottam össze a lift előtt. –Vége a magánélet szentségének, az ember már az utcára sem léphet ki nyugodtan!

Udvarias és óvatos érdeklődésemre elmondja, hogy veje, aki néhány házzal odébb, a Pozsonyi úton lakik, barátai tanácsát megfogadva a régi, használhatatlan hűtőszekrényt késő este kocsija csomagtartóján néhány utcával odébb szállította, és egy sarkon letette egy mások által hátrahagyott zománcát veszített fürdőkád mellé.

–Erre mi történik? Tegnap kapott egy idézést, hogy szabálysértési ügyben jelenjen meg ekkor és ekkor  itt és itt..! Kiderült, hogy felvétel készült arról, ahogy a kocsiról lerámolta a hűtőt. Majdnem annyi bírságot kell befizetne, amennyibe az új hűtőszekrény került. Elképesztő! Hát hová lett a magánélet? Itt már mindent meg lehet csinálni..!?

A véleményemet ezúttal megtartom magamnak. Zavartan búcsúzom szomszédomtól, és ahogy néhány háztömbnyivel odébb elhaladok az Angyalföldi Szociális Egyesület vegyesboltja előtt, megpillantom a kádat, és a romos hűtőszekrényt is. A magam számára is érthetetlenül hirtelen jobb kedvre derülök. Ha a kádnak nem is, de a hűtőszekrénynek legalább megvan a gazdája.

Számomra legalábbis bizonyítást nyert, hogy magánélet ide vagy oda, azért mindent szerencsére nem lehet megcsinálni.

 +++++++

 Ismerősöm fia egy rendészeti szakközépiskolába jár, jövőre végez majd. Az utcán futunk össze, szokás szerint néhány szót váltunk egymással. Jóravaló, udvarias gyerek, tőle tudom, hogy osztályukból a legtöbben a Terror Elhárító Központ, a TEK kötelekében képzelik el a jövőjüket. Elmondása szerint az iskola tanulóinak körében általános elégedettséggel fogadták a hajléktalanokkal kapcsolatos alaptörvény módosítást, a jövő rendőrei nem akarnak hajléktalanokat látni a közterületeken. –A legtöbb hajléktalan csak abból ért, ha kap egy párat a gumibottal – mondja az egyébként rokonszenves fiú, mire elmesélem neki egykori katonatársam történetét. 

Laci, aki ezredesként ment nyugdíjba a seregből, a Gidófalvy lakótelep egyik házában él a feleségével. Már csak az édesapja él, aki túl a nyolcvanhatodik életévén, szerény körülmények között, magányosan pergeti a napokat a kis vecsési házban. Néhány hónappal ezelőtt, egy hideg téli napon  a kis öreg buszra ült, hogy meglátogassa a barátomat. Laciék házához érve örömmel látta, hogy egy lakó éppen nyitja a kulcsra zárt bejárati ajtót: mögé lépett, hogy az alkalmat kihasználva ő is beléphessen az épületbe, ekkor azonban tragikus dolog történt. A kaput kinyitó férfi megfordult, és eltorzult arccal ráüvöltött: –Takarodj innen te rohadt hajléktalan! Ide aztán nem fogsz bejönni! Majd megütötte az idős embert, aki ettől egyensúlyát veszítve elterült a latyakos, havas járdán. Nincs happy end. A bácsi akkor volt utoljára Laciéknál, azóta alig mozdul ki otthonról.

–Miért nem szólt a bácsi, hogy ő nem hajléktalan? –kérdezi a rendészeti szakközépiskola növendéke. Nézem a nyílt, érdeklődő tekintetet. –Talán azért nem szólt, mert meg sem fordult a fejében, hogy ha hajléktalan lenne, ütést érdemelne.

Ismerősöm jóravaló, szimpatikus fia halkan elköszön tőlem, kezet fogunk, és látom, ahogy befordul a Szent István parkba, ahol már várják a barátai. Vajon tovább adja majd barátom, a nyugalmazott ezredes idős édesapjának történetét?

 ++++++

 Néhány évvel ezelőtt, feleségem kerek születésnapja alkalmából vettünk egy nagy levegőt, és elhatároztuk, hogy az ünnepi alkalmat egy életre emlékezetessé tesszük. Elhatároztuk, hogy megtakarított pénzünkből befizetünk egy Thaiföldre szóló utazást, amit a magunkfajta egyébként nem nagyon engedhet meg magának.

Az utazásra készülődve, megfelelő útikalauz után kutatva elmentem a Láng Tékába, ahol Rédei Éva, a Pozsonyi úti kulturális kápolna köztiszteletben álló papnője egy gazdagon illusztrált, vaskos útikönyvet adott a kezembe.

–De hiszen ez a könyv több mint tízezer forintba kerül! –szaladt ki a számon.

–Thaiföldre utazik, és sokallja az árát? –hangzott a logikus válasz.

–Sohasem utazhattam volna Thaiföldre, ha ilyen árfekvésű könyveket vásárolnék – adtam vissza a kötetet, amit aztán egy könyvtárból vittünk magunkkal az unikális utazásra.

Rédei Évát időközben a kerület díszpolgárává választották, aminek magam is nagyon örültem.  Ezekben a napokban már bizonyára az aktuális Pozsonyi Piknik szervezésével van elfoglalva, és sohasem jutna eszébe, hogy ha megpillantom őt, azonnal eszembe jut Phuket, a James Bond sziklához tett kirándulás, meg a himbálózás a hatalmas elefánt hátára szerelt ülőalkalmatosságon. Így tartozzunk össze: mi a feleségemmel, Rédei Éva, a Téka Könyvesbolt és Thaiföld, ahol életünkben egyszer mi is megfordulhattunk.

Helyi időszámítás szerint élünk. Ez a mi időnk.

(-n-a)