Mit ér, ha letagadjuk. Kerületünk más, mint a többi fővárosi kerület. Magyar sajátosság, hogy ezt a különbözőséget vagy egyáltalán sehogy, vagy valami pejoratív bukéval megspékelve képes csak bemutatni a kortárs sajtó.

A Népszava április 20-ikán megjelent számában „Kudarcba fulladt a leszakadt térségek felzárkóztatása címmel lesújtó, de alaposan alátámasztott látleletet olvashattunk a vidéki Magyarország pusztulásáról, az aprófalvak elnéptelenedéséről, a gettósodás továbbéléséről. Az elkeserítő helyzet bemutatását „Még alacsony az építési kedv Magyarországon” címmel további, önálló cikkel egészítette ki a szerző, Gulyás Erika. A Központi Statisztikai Hivatal  adataira épülő elemzés arról szól, hogy bár egyes szerencsésebb megyékben felpezsdülni látszik az építési aktivitás, a hátrányos térségekben folytatódik a hanyatlás. „Épp ezekben a megyékben lenne a legnagyobb szükség arra, hogy önkormányzati lakások épüljenek – írja a szerző –, amit a piaci ár alatt bérelhetnének a rászorulók, de a Fókuszban a megyék című KSH kiadvány szerint az egész országban összesen 41 ilyen ingatlan épült tavaly, 13 megyében egyetlen egy sem. Budapest vezeti a sort 23 önkormányzati lakással, aminek azonban van egy nagy szépséghibája: valamennyit a XIII. kerületi önkormányzat építtette a Kartács utca 41. szám alatti passzívházban. Más kerületek egyet sem.”

Úgy gondolom, hogy szűkebb pátriánk, a XIII. kerület önkormányzata, amely az elmúlt években több mint 600 önkormányzati bérlakást építtetett, joggal lehet büszke erre a „szépséghibára”, amelyhez természetesen további szépséghibák is tartoznak. Az országban  egyedülállónak tekinthető, önkormányzati beruházásban létesített CT és MR Diagnosztikai Központunk például már második éve fogadja a betegeket, ahol a kerület lakosai néhány nap alatt, díjmentesen férhetnek hozzá a gyakran létfontosságú jelentőségű, olykor életmenő vizsgálatokhoz. A kerület prevenciós és szociális ellátó rendszerével összemérhető intézményhálózatról sem hallottam még sem más fővárosi, sem országos viszonylatban. Az alapítványi és az egyházi fenntartású gyermekintézményekkel összemérhető színvonalú bölcsődék, óvodák, a korszerű ifjúsági és sportlétesítmények, a tevékeny és tartalmas öregkort szolgáló idősek klubhálózata, a sokféle családtámogatási mód hazánk legtöbb helyén ismeretlen életminőséget biztosít a XIII. kerület lakóinak. Művelődési központjaink: a József Attila-, a Láng és a Radnóti Miklós Művelődési Központok gazdag programválasztéka külön-külön is bármelyik nagyváros, vagy fővárosi kerület becsületére válna. A három együtt pedig szintén példátlan hazai viszonylatban.

Sokáig folytathatnám még a sort, de félek, hogy a Népszava által a magyarországi helyzetről készített összeállítás fényében mindez kérkedésnek hatna. Legyünk tehát szerények. Szanyi Tibor Európai Parlamenti képviselő néhány éve azt mondta, hogy a XIII. kerület maga a megvalósult baloldali program. A tények tükrében nehéz lenne vitába bocsátkozni ezzel a kijelentéssel. Néhány nappal az Európai Parlamenti választás, és egy fél évvel az önkormányzati választás előtt ilyen szépséghibákat kívánok az egész országnak – és valamennyi fővárosi kerületnek. (-n-a) 

Senki sem birkózik annyit Orbán Viktorral, mint Tarlós István. A veterán sportoló azonban képtelen felkerülni az éremtáblázatra.

„Kormányoldalról nálam senki sem birkózott többet Orbán Viktorral” – büszkélkedik a Népszava április 4-iki számában olvasható interjújában Tarlós István főpolgármester. Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy - a tudomásunk szerint - Tarlóson kívül senki mással nem birkózó kormányfővel szemben  nem is veszített senki annyit, mint ő. A legutóbbi meccs eredménye a felújított M3-as metróvonal átadásakor vált ismeretessé. Köztudott, hogy miután a XIII. kerületi önkormányzat kezdeményezésére a Fővárosi Közgyűlés városközpontot nevezett el a ma is köztiszteletnek és közmegbecsülésnek örvendő Göncz Árpád egykori köztársasági elnökről,  a főváros vezetése felkarolni látszott azt a szintén kerületi indítványt, hogy a metró Árpád hídi megállóját a városközpont névadójáról nevezzék el. Ezt bizonyítja mások mellett az a látványterv is, amelyet a BKV tett közzé a felújítás alatt álló állomásról, és amelyen a képaláírás szerint a Göncz Árpád Városközpont (Árpád híd) Fotó: m3felujitas.hu  volt látható.

A felújított szakasz átadásának idejére ezt a fényképet pánikszerű gyorsasággal tüntették el a BKV honlapjáról. A megállóhely mindenütt a régi nevén szerepel a kifüggesztett táblákon és a menetrendekben, az Orbán Viktorral vívott legújabb birkózást szokás szerint, és a vele szemben támasztott elvárásoknak megfelelően ismét tussal veszítette el a mérkőzéseket gondosan számláló főpolgármester. Eggyel több vesztes összecsapás. Van ok a büszkeségre… A minden áron való megfelelés kényszere persze magányossá teszi a különös bajnokot, aki sikerét a birkózó mérkőzések számából – és nem azok eredményeiből vezeti le. Az illiberális pártállam veterán sportolója ő, aki képtelen felfogni, hogy miért tekintik súlyos  és elfogadhatatlan veszteségnek a demokratikus jogállam hívei az iskolák, az egészségügyi intézmények államosítását, az önkormányzati jogkörök túlnyomó többségének elvonását, a főváros bevételeinek kormányzati megcsapolását, amikor ő… újra és újra birkózhat Orbán Viktor miniszterelnökkel.

Tarlós István esetéről egy régi anekdota jut az eszembe. Az előző pártállamban történt, hogy a hatalmat kiszolgáló főpapok egyike, aki magas állami kitüntetést kapott szolgálatainak elismeréséül, az átvételi ceremóniát követően a Parlament épületéből távozva titkárához fordult.

–Koperta  (boríték) van, titkár úr?

–Nincs érsek úr.

–Akkor nem marad más fiam, csak a szégyen – mondotta józanul a főpap. Napjainkra talán annyit változott a helyzet, hogy koperta is van. Igaz, a szégyen is megmarad.

Utóirat

Van annak már húsz esztendeje is, hogy a városvédő Ráday Mihály minden tekintélyét latba vetve kezdeményezte: a metró Arany János utcai megállóját, ami történetesen a Podmaniczky Frigyes tér kellős közepén van, változtassák meg a Krúdy Gyula által a „főváros vőlegényének” nevezett báró nevére.

Ráday Mihály javaslata nem talált meghallgatásra. Minden maradt a régiben. De ettől még sem Podmaniczky Frigyes, sem most, Göncz Árpád nem lett jelentéktelenebb történelmi személyiség azoknál, akik holtukban is megpróbálnak birokra kelni velük. (-n-a)

A közterület-felügyeletek után ezúttal az ifjú polgárőröket vette célba az ATV Heti Napló című műsora. Ismét saját magát trafálta telibe...

Sváby András műsorának március 24-iki összeállítása a XIII. kerületet választotta a fővárosi lomtalanításról szóló riportja helyszínéül. Akár örülhetnénk is annak, hogy a riportban minden olyan banális közhely elhangzott a kétségtelenül kellemetlen, de mással nem pótolható köztisztasági szolgáltatásról, ami csak elhangozhatott. Örömünkbe azonban üröm vegyült, amikor a riporter – a Napló történetében nem először –, a helyi rendvédelmi szervek egyikébe, az egyébként rendkívül sikeres, és közmegbecsülésnek örvendő Angyalföld Polgárőr Szervezet ifjú polgárőreibe rúgott egy nagyot, teljesen feleslegesen.

A riportfilm tizedik percét követően a nézők egy formaruhát viselő kerékpáros csoport áthaladásának lehetnek tanúi az Újlipótvárosban magasodó lomhegyek között. Megjelenésüket a riporter a következő szavakkal kommentálja: „Errefelé hajt a közterület-fenntartó bringás különítménye, de intézkedni nem intézkednek, a nyilvánvaló szabálysértések ellenére sem!” Mint a riportfilmből mentett képkocka tanúsítja, a kerékpáros fiatalok láthatósági mellényén  messziről is jól olvasható felirat hirdeti: a formaruha viselői ifjú polgárőrök.

A riportertől közszolgálati egyetemi diploma nélkül is elvárható lenne, hogy tisztában legyen azzal: az ifjú polgárőrök önálló intézkedésre nem jogosultak. Még nyilvánvaló szabálysértések észlelése esetén sem.  Feladatuk az intézkedésre jogosult rendőrség és közterület-felügyelet munkájának segítése, támogatása, a jogsértések jelzése az intézkedésre kötelezett és feljogosított  rendészeti szerveknél, továbbá a szabálysértés elkövetésére készülő személyek figyelmének felhívása magatartásuk esetleges jogkövetkezményeire. Hogy a szenzációra éhes riporter mit értett a „közterület-fenntartó bringás különítménye” megnevezés alatt, azt nem sikerült  sem kitalálnunk, sem megtudnunk.

Nem ez az első eset, hogy az egyébként népszerű Heti Napló munkatársainak felkészületlensége mögé bújva igyekszik rombolni a helyi rendészeti szervekbe vetett bizalmat. A legemlékezetesebb ilyen sorozata volt, amikor a főpolgármester hozzátartozóját  ért közterület-felügyelői intézkedést követően négy műsorban is azt próbálta bizonygatni, hogy a III. kerületi közterület-felügyelet jogsértő módon járt el, amikor videokamerás térfelügyeleti rendszer felvétele alapján vetett ki szabályszegési bírságot a notabilitás feleségére.

Négy műsor is kevés volt ahhoz, hogy a Napló szerkesztő-műsorvezetőjének szöget üssön a fejébe: ha tényleg jogszerűtlen volt a bírság, miért nem indult az ügyben ügyészségi vizsgálat? Hogyan volt lehetséges, hogy a belügyminiszter és a fővárosi kormányhivatal vezetője személyes hangvételű levélben kérlelte a kerületi polgármestereket, hogy  a területükön működő közterület-felügyeletek ne éljenek ezzel – a hatályos jogszabályokból levezethető – bírságolási móddal?  Időközben az állampolgári jogok országgyűlési biztosa terjedelmes jelentésben kezdeményezte a térfelügyeleti rendszerekre vonatkozó, ellentmondásos és számtalan egyenértékű értelmezésre lehetőséget nyújtó jogszabályi rendelkezések felülvizsgálatát és módosítását. Persze, azóta sem történt az ügyben semmi. Ahogy a Napló szerkesztőségében sem. Ha látnak valahol egy egyenruhást közeledni, azonnal intézkednek helyette egyet. A jelek szerint az sem zavarja őket, hogy ezzel rendszerint nem a célba vett szervezeteket, hanem saját magukat járatják le. Mint tegnap este is, a XIII. kerületben készített riportfilmben.  (-n-a)

Elképzelhető-e nagylelkűbb és önzetlenebb segítség annál, amit olyanok számára biztosítanak, akik nincsenek támogatásra szorulva? Látott-e már valaki olyan milliomost, aki ne hajolna le a lába előtt megcsillanó pénzdarabért? Igazolható-e a híres Matolcsy sejtés?

Bánki Erik fideszes országgyűlési képviselő  a magyar olimpiai bajnokoknak,  érmeseknek és edzőiknek járó életjáradék megemelésével kapcsolatban a következőket mondotta: „Szerettük volna igazságosabbá tenni a támogatási rendszert… Az ország gazdasági helyzete most lehetőséget ad arra, hogy nagyobb járadékot kapjanak az olimpiai érmesek… Sok olimpikonnal beszéltem a járadék módosításával kapcsolatban, mindannyian támogatták az ötletet.”  Az ötletből időközben törvény lett. A jogszabály alapján a többszörös bajnokok minden aranyérmük után megkapják a mindenkori átlagkeresettel megegyező  életjáradékot, ez a KSH szerint jelenleg 324 ezer forint. Ugyanez érvényes az érmesekre is (az ezüstért 194 600, a bronzért pedig 129 730 forint jár, de többszörös dobogósoknál már ez is többszörösen). Az életjáradék emelése természetesen nem érinti az érmekért az olimpiák után járó, jogszabályban garantált pénzjutalmat: ez jelenleg az egyéni arany esetében 35 millió forint, az ezüst 25, a bronz 20 milliót ér.

Nem kétséges, hogy a vázolt rendelkezésekkel igazságosabbá vált a magyar támogatási rendszer. Bár a honatya nem tartotta szükségesnek megemlíteni, de az ország kedvező gazdasági helyzetéhez bizonyára az is hozzájárult, hogy Magyarország az Európai Unióba történt felvétele óta kétszer annyi támogatásban részesült az Uniótól, mint amennyit Ausztria a II. világháborút követő Marshall-segély keretében kapott az Amerikai Egyesült Államoktól. A szomszédban az a pénz elegendőnek bizonyult egy olyan jóléti, demokratikus jogállam kiépítésére, amelyet mi – Matolcsy György jegybankelnök próféciája alapján – 2030-ra fogunk utolérni. Igaz, hogy mértékadó közgazdászok szerint a 70-es évek óta nem csökken, hanem inkább nő a szakadék az osztrák és a magyar életszínvonal között, azonban az MNB elnöke mégis igazat mondhatott. Azoknak a magyar embereknek egy része ugyanis, akikre Matolcsy György gondolt, talán valóban beérheti az osztrák sógorokat: magunkra vessünk, ha nem tartozunk közéjük. Esélyeink azonban még növekedhetnek.

A mind jobban teljesítő Magyarország családtámogatási rendszerének legújabb fejlesztése például nem hagyja az út szélén azokat a magyar családokat, akik legalább három gyermeket nevelnek, és 2022. december 31-ig mondjuk egy BMW X7 gépkocsit szeretnének vásárolni 25 millió forintért.  Azoknak sem kell pityeregniük, akik egy Audi Q7 (23,5 millió), vagy egy Mercedes Benz GLS (24 millió) beszerzését tervezgették, de mindeddig hiányzott a gépkocsira fordítható megtakarításukhoz a legújabban igényelhető 2,5 millió forintos állami támogatás. Képzeljük csak el, milyen jó lehet manapság magyar olimpiai helyezettnek, egyszerű, kétkezi milliomosnak, kevély trafikosnak, vagy a rezsim más kedvezményezettjének lenni! Nem kétséges, hogy valamennyien mély meggyőződéssel helyeslik a napról napra igazságosabbá váló támogatási rendszert.

Az a 4 millió ember pedig, aki a KSH adatai szerint jövedelme alapján szegénynek számít, továbbá az az 1,3 millió, aki közülük mélyszegénységben él, ne rontsa el a mások örömét. Tartsa a száját az a nyugdíj mellett dolgozó köztisztviselő és közalkalmazott is, akitől munkaviszonya időtartama alatt az állam ellopja a nyugdíját, és hallgassanak azok a szerencsétlenek is, akik hiába keresnék a munka világába vezető utat, azt  az oktatási rendszer leépítésével, vezetőik megvásárlásával talán örökre elzárták előttük. A szükséget szenvedő, de a támogatási rendszerből  kiszorított magyarok közös jellemzője, hogy lényegesen többen vannak, mint a rendszer kegyeltjei. Az a támogatási rendszer, amely azokat segíti a leginkább, akiknek a legkevésbé lenne rá szükségük, az ő családjukra sajnos nem alkalmazható. Ilyen az élet. Ne is csodálkozzanak majd, ha esetükben nem igazolódik  a Matolcsy sejtés az osztrák életszínvonal utoléréséről, miközben a többszörös támogatásban részesített magyar emberek nem csak utolérik, de le is hagyják Ausztriát. (-n-a)

2017. szeptember 8-án avatták fel az önkormányzat és a család közös emléktábláját Harangozó Teri táncdalénekes, a XIII. kerület egyik legnépszerűbb egykori lakója otthonának falán, a Hollán Ernő utca 41. számú lakóépületen. Az eseményen ott volt a két legendás eladóművész és jó barát, Aradszky László és Koós János is.

Az avató ünnepségen a kerület országgyűlési képviselője, Hiszékeny Dezső avató beszédét  követően a pályatárs és közeli barát, Poór Péter táncdalénekes idézte fel a közszeretetnek örvendő énekesnő alakját, pályafutásának állomásait, 50 éves barátságuk számos derűs és értékes epizódját.

Az emlékezők között ott volt Aradszky László és Koós János is. A két népszerű előadóművész régi ismerősként üdvözölte dr. Tóth József polgármestert, akivel jókedvű beszélgetésbe elegyedtek: egyik tréfás történet követte a másikat, régi fellépések, csínyek emlékei elevenedtek meg ismét, közöttük kerületi vonatkozású történetekkel. Ami miatt most ismét felelevenítem az esemény emlékét, a rövid időn belül bekövetkezett kettős gyász. Aradszky László után elment Koós János is.

Mintha tegnap lett volna az az emléktábla avatás. Szinte hallom a jókedvű anekdotázást, a gondtalan nevetés hangjait, miközben a helytörténet részévé váltak  szórakozottan elkattingatott, megismételhetetlenné vált fényképeim. Banális közhelyként szoktuk említeni, hogy rövid az élet. De hogy ennyire...? (-n-a)

Megszokhattuk az elmúlt években, hogy minden egyes térburkoló kővel kirakott kerékpáros pihenő, a megnyitás időpontját évek óta halogató, inkluzív vendégház, felújított szennyvízátemelő állomás és községi ravatalozó mellett több négyzetméteres tábla hirdeti: „a projekt az Európai Unió és a Magyar Állam támogatásával valósult meg…”

Mindeközben szinte észrevétlen maradt, hogy a XIII. kerületi önkormányzat saját lakásprogramjának meghirdetése óta, önerőből több önkormányzati bérlakást épített, mint amennyi az országban összesen megvalósult. Az önkormányzati közintézményeink, művelődési központjaink, szociális és egészségügyi létesítményeink korszerűsítésére és felújítására fordított milliárdokról ezúttal nem is beszélve.

Természetesen az állami támogatással épült létesítmények között is akadnak a maguk nemében egész kontinensünkön egyedülálló építészeti objektumok: ilyen például a Baranya megyei Nyugotszenterzsébeten látható, kilenc létrafok magasságba nyúló, kilátóval egybeépült buszmegálló, amely a sajtóban napvilágot látott beszámolók szerint a helyi polgármester leleményességét dicséri. Buszmegállóra ugyanis nem lehetett pályázni, kilátóra azonban igen…

Kerületünkben 2002 óta kilenc helyszínen összesen 599 önkormányzati bérlakás épült, közöttük az Európában is ritkaságnak számító, számos nemzetközi építészeti díjjal elismert 100 lakásos Jász utcai passzívház, az ugyancsak passzívház minősítésű, 23 lakásos Kartács utcai önkormányzati bérház, és nagyot lendít majd az önkormányzati bérlakások számán az átadás előtt álló Klapka Szolgáltatóház, amelyben 33 lakást – közöttük 77 négyzetméteres kétszinteseket is – vehetnek majd birtokukba a pályázat keretében kiválasztott bérlők. A program tovább folytatódik: önkormányzati források szerint az előkészítés utolsó fázisába lépett a Jász utca 72. szám alatt tervezett 35 lakásos, és a Szent László út 66-68. szám alatti  60 lakásos önkormányzati bérházak megvalósítása is.

Az imponáló eredmények véleményem szerint nagyobb publicitást érdemelnének. Miközben a kerület vezetése – szemben az állami gyakorlattal – nem a sípra, hanem a kerekekre adja a gőzt, nem ártana néha megszólaltatni a sípot is. Városrészünkben járva számos helyen, különösen Újlipóciában láthatók a századforduló után épült házakon a tervező, néhol a kivitelező és a tulajdonos nevét megörökítő táblácskák. Ezek a jobbára márványból készült „névjegyek” értékes információkkal szolgálnak az itt élő lokálpatriótáknak, és az áthaladó, vagy itt dolgozó polgároknak egyaránt.

Örvendetesnek és hasznosnak tartanám, ha például a 100 lakásos passzívház bejáratánál látható tényközlést felváltaná egy ízléses, korrekt és visszafogott megjelenésű táblácska, amelyen az átadás éve, a tervező megnevezése, a passzívház minősítés rögzítése mellett bárki megtudhatná azt is, hogy az épület a XIII. kerületi önkormányzat beruházásában valósult meg, és önkormányzati bérlakásokat tartalmaz. Jó lenne ilyen információs táblákat látni a Kartács utcai, a Klapka utcai, a már megvalósult, és a későbbiekben felépülő többi önkormányzati bérház falán is. A magam részéről szívesen látnék ilyen tájékoztató táblát a Kassák utcai Meséskert Tagóvoda passzívház minősítésű épületén, a megújult Prevenciós Központon, vagy  tavaly átadott, felújított és kibővített  Láng Művelődési Központon is. Nem a lépcsőházban, vagy a kapu alatt – hanem az utcafronton, a bejárat közelében. (-n-a)

Az ATV február 12-én sugárzott Egyenes beszéd című műsorából, amelyben Rónai Egon Novák Katalinnal, az Emmi család- és ifjúságügyért felelős államtitkárával beszélgetett a kormányfő által bejelentett családsegítő program elemeiről, arra a következtetésre juthattak a XIII. kerületi televíziónézők, hogy városrészünket nem magyar emberek lakják.

A következő történt. Miután a műsorvezető kérdésére, hogy a kormány miért nem hajlandó évek óta emelni a családi pótlék összegét, az államtitkár a „munkaalapú társadalom” erősítésének szükségességéről beszélt, Rónai Egon azt kezdte firtatni, hogy nem lenne-e jobb a lakásárakat irreálisan felverő CSOK helyett, vagy mellett  szociális bérlakás programot indítani. Novák Katalin habozás nélkül megfelelt erre is. Mint mondta, „megkérdeztük a magyar emberek véleményét, ők azonban nem bérlakást, hanem (ellentétben a nagy társadalmi mobilitást biztosító lakásbérletet előnyben részesítő nyugati családokkal) saját tulajdonú lakásokat szeretnének”. Ezért aztán, a megkérdezett magyar emberek igényeit figyelembe véve kormányunk ahogy eddig, úgy a továbbiakban sem tervezi szociális bérlakások építését.

A velős és frappáns választ hallgatva eszembe ötlött, hogy a XIII. kerületi önkormányzat, amely az elmúlt években több, mint hatszáz szociális bérlakást épített a kerület lakosai számára, a helyi statisztika szerint egy-egy ilyen lakással átlagosan 2,5 család lakásgondját megoldva, folyamatosan rossz irányba halad…

De mit gondolnak erről maguk a kerület lakosai?

Szerencsére friss adatokra támaszkodhatunk az ügyben. Az önkormányzat honlapjának (www.budapest13.hu) Szavazás rovatában az elmúlt év decemberében arról kérdezték a honlap látogatóit, hogy helyeslik-e a kerületi lakásépítési program folytatását, vagy más támogatási módot választanának a lakáshiány enyhítésére. Az eredmények magukért beszélnek. A program folytatását a válaszolók 53%-ka, a bérlakás építésre fordított forrás további növelését 34%-ka támogatta. Azoknak a válaszolóknak az aránya, akik leállítanák az önkormányzati bérlakás építési projektet 3,5%, azoké pedig, akik inkább pénzbeli támogatással segítenék a lakásproblémák megoldását, 5,5% volt.

Mindebből a Novák Katalin államtitkár által elmondottak fényében csak egy következtetést vonhatunk le: kerületünket nem magyar emberek lakják.

Ezt látszik megerősíteni egy másik, nyilvánvalóan kizárólag az államtitkár által említett magyar emberek által lakott fővárosi kerület példája is. Mint ismeretessé vált, a budai várnegyedben olyannyira ragaszkodnak a magyar emberek saját tulajdonú lakás vásárlásához, hogy magyar embernek lehetetlenség kiadni a bármely okból megüresedő önkormányzati tulajdonú bérlakásokat. Legutóbb is egy külföldi állampolgárt, bizonyos Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceget kellett megtalálni ahhoz, hogy havi 71 ezer forintért kibéreljen egy 117 négyzetméteres önkormányzati lakást egy felújított műemléképületben.

Régen mondogatom, hogy a mi kerületünk páratlan kerület. De hogy mi, valamennyien, akik itt élünk, államtitkári mércével mérve ne lennénk magyar emberek, az még sohasem jutott az eszembe. (-n-a)

Néhány napja, egy kormánypolitikus sajtótájékoztatójának képeit látva hirtelen egy régi emlék kerített hatalmába. Miközben a rózsaszínű, nagykockás zakóban, barna nyakkendőben, fekete félcipőben és fehér zokniban triumfáló politikust, és az őt kérdező, ápolatlan megjelenésű, elhanyagolt öltözékű újságírókat néztem, a Magyar Újságírók Szövetsége Újságíró Iskolájában folytatott tanulmányaim első napjai jutottak az eszembe.

Csaknem negyven évvel ezelőtt, a legendás Baróti Géza, a Szabó család című rádiójáték-sorozat, számos színdarab és megszámlálhatatlan riport, publicisztika, és más írásmű szerzője osztályának tagjaként azzal kezdtem a szakma elsajátítását, hogy az újságíró médiumának fogyasztóit képviseli. Ennek megfelelően a legalapvetőbb kötelességei közé tartozik, hogy mesterségének gyakorlása során ápoltan, jól öltözötten jelenjen meg. Tanáraimat – közöttük Baróti Géza bácsit, a fénykorát élő Mester Ákost, a műfajelméletet oktató Gombó Pált, a laptervezők királyaként tisztelt Ritter Aladárt és a többieket – sohasem láttam nyakkendő nélkül óráikon megjelenni. A sajtótörténet tanára, Márkus László történész-szerkesztő volt talán az egyetlen kivétel ez alól. Ő mellőzte a nyakkendő viselését, viszont fekete mikrokord farmer öltönyében a halványkék, mindig jól vasalt inggel, és elegáns, nyersgumi talpú, sötétkék félcipőjével a legelegánsabb angol klubba is akadálytalan bebocsátást nyerhetett volna. Szomorúan tapasztalom, hogy ez a tudás az országos médiumok munkatársainak túlnyomó többsége előtt rejtve maradt.

Gyakorta zsíros, lenőtt hajak, formátlanná dúsult arcszőrzetek, elnyúlt pulóverek, gyűrött és kétes tisztaságú ingek, blúzok, és sebtében, hevenyészve felhajtott nadrágok, lompos szoknyák láthatók manapság a hírfogyasztókat képviselő újságírókon, akiket a megjelenésükhöz mért módon, lekezelően fogadnak a megszólaltatni szándékozott, sokszor más módon ízléstelenül öltözött hivatalosságok. Közismert tény, hogy a felöltözött ember mindig előnyben van a mezítelennel, (aki nem hiszi, próbálja ki!), a jól öltözött a rosszul öltözöttel szemben. Azt gyanítom, hogy a sajtó munkatársainak leértékelődésében jelentős szerepet játszott és játszik ma is ez a nap mint nap tapasztalható öltözködési hanyagság és ápolatlanság. Bár nem menti, de bizonyos mértékig megmagyarázza a politikusok lekezelő, cinikus magatartását ez az igénytelen megjelenés, aminek végső soron mi, hírfogyasztók látjuk kárát – a demokratikus jogállam szövetének szétfoszlásával egyidejűleg.

De mi a helyzet nálunk, a XIII. kerületi médiumok munkatársai tekintetében?

Örömmel mondhatom, hogy ezen a téren is különbözünk az országos átlagtól. A TV13 szerkesztő-műsorvezetője, Kállai Lajos alapos felkészültsége mellett jólöltözöttségével is kitűnik a regionális televíziók hasonló munkakörben foglalkoztatott munkatársai közül. Évek óta kiemelkedik az országos mezőnyből a kerületi televízió kulturális műsorainak szerkesztő-riportere, Kompolti Anikó is. A helyi televízió nézői körében nagy népszerűségnek örvendő televíziós újságíró egyéni stílust képviselő, mindig választékos, ízléses megjelenésével, és magas színvonalú szakmai teljesítményével már évekkel ezelőtt elnyerte, és töretlenül birtokolja a városrész lakosainak bizalmát. Hiteles személyiség. Riportjai – valódi riportok, tudósításaiba sohasem keveredik műfajidegen, szubjektív elem. A közreműködésével készült műsorokat nézve gyakran támad az az érzésünk, hogy Kompolti Anikó a mi kérdéseinket teszi fel interjú alanyainak, a mi véleményünket fogalmazza meg riportjai során. Tudósításai informatívak, elfogulatlanok, és legtöbbször nagyon érdekesek. Elválaszthatatlan társával, Péter László operatőrrel készített anyagaik kétségtelenül meghaladják az országos médiában tapasztalható színvonalat. Nagy szerencsének tartom, hogy a mi helyi médiánkat erősítik. A mi újságíróink. (-n-a)

Közhelyszámba megy, hogy a helyesen megválasztott életmód nagyságrendekkel javíthatja az ember életminőségét. Én is tettem egy próbát, és valóban: a kedvetlenül és vonakodva indult napom estére valósággal bearanyozódott. Mégsem ajánlanám másnak ezt az utóhatásaiban kiszámíthatatlan kísérletet.

Ébredés és a megszokott zuhany után szokás szerint átfutottam az index.hu és a 444.hu híreit, majd elsétáltam péksüteményért, megvettem a Népszavát, hazaérkezve bekapcsoltam a vízforralót. Reggelizés közben átnéztem a napilapot, fél füllel követtem az ATV reggeli hírműsorát. A látottak, hallottak, olvasottak hatására voltaképpen elment a kedvem a nap további részétől. Ekkor támadt az az ötletem, hogy teszek egy próbát: ma mindannak az ellenkezőjét fogom tenni, mint amit az elmúlt években tettem. Így is lett.

Délben a tűzhelyen sercegő disznózsírban kirántottam egy fél kiló glutént, alaposan megsózva, megborsozva, fogyasztás előtt feldobva egy kis ízfokozóval, E32 adalékkal, állomány stabilizáló arábikummal. Ez aztán szinte napokra megszüntette az éhségérzetemet. A harangszó elhangzása után meghallgattam a Kossuth rádió híreit, amelyek előbb felkavartak  (Soros áskálódásai, Juncker és Sargentini alaptalan vádaskodása), majd örömmel és reménnyel töltöttek el (2030-ra lehagyjuk Ausztriát, a kormány nyugdíjas életpálya-modell kidolgozását fontolgatja, továbbra is ingyen nézegethető a Balaton és a budai hegyek vonulata, ha a GDP növekedése megduplázódik, akkor az ötödik gyermek megszületése után negyvenmillió forint kedvezményes hitelt kaphatnak az önálló lakással nem rendelkező fiatal házasok). A hírek után szörföztem egyet az interneten. De ezúttal nem a megszokott oldalakat böngészgettem, hanem elolvastam a pestisracok.hu, és az origo.hu legfrissebb anyagait, és jókedvem tovább fokozódott. Az úgynevezett „rabszolgatörvénnyel” kapcsolatos jelentéktelen, és szóra sem érdemes ellenzéki lármáról szóló objektív és hiteles hírcsokor futó bosszúságát sokszorosan felülmúlták a jobbnál jobb hírek. Például: megkezdte működését a Magyarságkutató Intézet. Van-e, kell-e ennél jobb, vagy több, nekünk magyaroknak?  Hát persze, hogy nem kell. 2019 az agrárium épülésének éve lesz, ígéri a miniszter. Pompás hír ez is! Véget vetnek a sok évszázados semmittevésnek, ezentúl az agráriumot is építhetjük! Több mint kétezer migráns fulladt a tengerbe az elmúlt évben – ez kicsit elgondolkodtatott, de aztán gyorsan igazat adtam a hírszerkesztőnek: ha otthon maradtak volna, ma is élhetnének.

Délután folytatódott a lélekemelő események sora. Először segítettem néhány ócska gumiköpeny feldarabolásában a szomszédnak, aki kimaradt ugyan a Belügyminisztérium tűzifa akciójából, de sikerült rábukkannia egy halom lefutott autógumira, ami tudvalévően sokáig és nagy lánggal ég, így az otthon melege akár hetekre is biztosítottnak látszik. Mint megtudtam, az elmúlt ünnepeket felejthetetlenné tette számukra, hogy a család a kegyelmes asszony segélyszervezetétől kapott cipődobozban  talált egy 8 mm-es filmfelvevőt! Most már csak filmszalagra,  egy harminc évvel ezelőtt gyártott akkumulátorra, egy filmhíváshoz szükséges laboratóriumra, valamint egy vetítőgépre van szükség, hogy bármit lefilmezzenek, aztán a felvételt meg is nézhessék! Igazi karácsonyi csoda! A sikerszéria hatására az a gondolatom támadt, hogy amint megérkezik a miniszterelnök levele, postára adok néhány ezrest a kormánypárt Európai Parlamenti kampányának támogatásához, de előtte még kipuhatolom, hogy lelkipásztori ajánlás nélkül felvennének-e az Üldözött Magyar Keresztényeket Védelmező Nemzeti Szövetség tagjai közé..? Vagy maradjak ahol vagyok, Iványi Gábor üldözött magyar egyházában?

Lefekvés előtt még megnéztem az Echo Tv híradóját, és arcomon boldog mosollyal, szívemben élő reménnyel bújtam be a cihák közé, hogy másnap egy szebb és jobb világra ébredhessek. Egy olyan világra, ahol az én kislányom is tizenkétmilliós karórán követheti az idő múlását, férje pedig még az előtt válik milliárdossá, hogy befejezné felsőfokú tanulmányait. Így zárult a sikeres és boldog életbe vezető út első néhány lépése, ám a kísérlet ezzel véget ért. Másnap ugyanis a mesék birodalmából ismét a hétköznapok valóságára ébredtem: ezért hírolvasás helyett inkább tüntetni mentem. (-n -a)

Megtaláltuk a tahóparkolás  budapesti központját – adta hírül az index.hu november 22-én. A négy szerző által jegyzett video riport a patinás Újlipótváros közlekedésbiztonsági helyzetét vette nagyító alá, a látottakra alapozott ítélet azonban  - hogy közlekedési hasonlattal éljek -mindkét lábára sántít.

Elkötelezett lokálpatriótaként örömmel fogadok minden olyan hírt, amely alkalmas a szeretett XIII. kerület hírének öregbítésére. Az index riportjának címválasztását azonban érdemtelennek és ezért megtévesztőnek érzem. Kétségtelen, hogy ha a szerzők mondjuk a BAZ megyei Encsi járásban található Szemere községből  életükben először autóztak Budapestre, és úti céljuk éppen az Újlipótvárosban volt, joggal keletkezhetett a címben megfogalmazott benyomásuk.  De ha feltevésemmel ellentétben hozzám hasonlóan otthonosan mozognak a fővárosban, akkor még annak tudatában is el kell utasítanom a „tahóparkolás budapesti központja” megkülönböztető címet, hogy hazánkban egy ideje nem a legméltóbbak állhatnak fel a különböző dobogók  legfelső fokára, hanem azok, akiket a legmagasabb helyen győztesnek kijelölnek. Azok a fővárosiak, akik próbáltak már a kora délutáni órákban szabályosan parkolni az V., a VI., VII. a VIII., vagy akár a XI. kerület forgalmas részein, és így személyes tapasztalatokkal rendelkeznek a tahóparkolás előfordulásának tipográfiai jellemzőiről, bizonyára egyetértenek velem: a versenyben lévők mezőnye olyan erős, hogy szinte lehetetlenné tesz minden megkülönböztetést. Ennyit a címválasztásról.

A bombasztikus címet később árnyaltabb narráció követi. A szerzők nem hallgatják el, hogy a kerületi önkormányzat számtalan erőfeszítést tett az Újlipótváros közlekedésbiztonsági helyzetének  javításáért – ám következetesen úgy tesznek, mintha a dolog kizárólag a XIII. kerület önkormányzatára tartozna. Ez sincs így.

Igaz, hogy az önkormányzat tőle telhetően mindent megtesz, hogy a városrészben élő, ott dolgozó, vagy csak áthaladó autósok, gyalogosok, kerékpárosok, kismamák és nehézszállítmányozók komfortosabban érezzék magukat Újlipócia közútjain, a terület adottságain, az úthálózat áteresztőképességén és a parkolóhelyek számán azonban sem lakossági fórumokkal, sem a fekvőrendőrök számának növelésével, sem a közteresek bírságolási teljesítményének megduplázásával (és így a központi állami bevételek növelésével) nem lehet változtatni.  Talán kevéssé ismeretes, de tény: a fővárosi kerületek közúti közlekedésének forgalomtechnikai szabályozása nem az önkormányzatok, hanem a Budapesti Közlekedési Központ hatáskörébe tartozik, a helyi képviselő-testületek legfeljebb javaslatokat tehetnek az ügyben, önálló döntéseket nem hozhatnak.

Másrészt azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Újlipótváros nincs kiemelve a közlekedőedények törvénye alól. Amikor még itt is 18.00 óráig tartott a fizető parkolás időhatára, akkor a szomszédos V. kerületből tömegesen parkoltak át a járművezetők – mivel ott korábban is 20.00 óráig kellett fizetni a parkolásért. Ez kényszerítette ki, hogy a XIII. kerület más fizető zónáitól eltérően az Újlipótvárosban 20.00 óráig lehessen igénybe venni a parkolási társaság korszerű díjfizető automatáit.

Akik gyűjtöttek már kopogtató cédulákat Újlipóciában, azok azt is tudják, hogy a városrész házaiban mintha kisebbségben lennének  az állandó bejelentővel rendelkező helyi lakosok. A lakások nagy részében bel és külföldi albérlők, ügyvédi, orvosi rendelők, és más vállalkozások működnek. Mégis: a bejelentett, helyi parkoló matricára jogosult lakosok száma négyezerrel haladja meg a rendelkezésre álló parkolóhelyek számát(!). Az sem kecsegtetne tehát a helyzet javulásának reményével, ha a kerület – az V. kerülethez hasonlóan – megtiltaná a parkolási matricával nem rendelkezőknek Újlipócia egy részén a parkolást.

Tudomásul kell vennünk: az index.hu által bemutatott problémák nem kerületi, hanem fővárosi szintű gondokat jelenítettek meg, a helyi erőfeszítésektől, legyenek bármily elismerésre méltóak, jelentős változás nem várható. A labda – mint annyi más, a hétköznapjainkat meghatározó kérdésben – itt is fővárosi szinten pattog. Mivel biztathatnánk mégis a változást követelő, a helyzetbe beletörődni képtelen gépjárművezetőket? Talán azzal, amivel a XIII. kerület közigazgatási határain kívül működő, lepusztult egészségügy háziorvosi rendelőinek nagy részében bátorítják az állami egészségügyi ellátásra jogosult, de a korszerű medicinák megfizetésére képtelen magyarokat: Hajrá Kovács néni! Hajrá Budapest! Hajrá Újlipótváros! (-n-a)